Külföld

Petőfi Sándor
AZ ALFÖLD
Mit nekem te, zordon Kárpátoknak 
Fenyvesekkel vadregényes tája! 
Tán csodállak, ámde nem szeretlek, 
S képzetem hegyvölgyedet nem járja. 

Lenn az alföld tengersík vidékin 
Ott vagyok honn, ott az én világom; 
Börtönéből szabadult sas lelkem, 
Ha a rónák végtelenjét látom. 

Felröpűlök ekkor gondolatban 
Túl a földön, felhők közelébe, 
S mosolyogva néz rám a Dunától 
A Tiszáig nyúló róna képe. 

Délibábos ég alatt kolompol 
Kis-kunságnak száz kövér gulyája; 
Deleléskor hosszu gémü kútnál 
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása 
Zúg a szélben, körmeik dobognak, 
S a csikósok kurjantása hallik 
S pattogása hangos ostoroknak. 

A tanyáknál szellők lágy ölében 
Ringatózik a kalászos búza, 
S a smaragdnak eleven szinével 
A környéket vígan koszorúzza. 

Idejárnak szomszéd nádasokból 
A vadlúdak esti szürkületben, 
És ijedve kelnek légi útra, 
Hogyha a nád a széltől meglebben. 

A tanyákon túl, a puszta mélyén 
Áll magányos, dőlt kéményü csárda; 
Látogatják a szomjas betyárok, 
Kecskemétre menvén a vásárra. 

A csárdánál törpe nyárfaerdő 
Sárgul a királydinnyés homokban; 
Odafészkel a visító vércse, 
Gyermekektől nem háborgatottan. 
Ott tenyészik a bús árvalányhaj 
S kék virága a szamárkenyérnek; 
Hűs tövéhez déli nap hevében 
Megpihenni tarka gyíkok térnek. 

Messze, hol az ég a földet éri, 
A homályból kék gyümölcsfák orma 
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, 
Egy-egy város templomának tornya. – 

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! 
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. 
Itt boruljon rám a szemfödél, itt 
Domborodjék a sír is fölöttem.
(Pest, 1844. július)